Amilyen szarul indult a napom olyan jól ért véget. Tegnap este elvitték a staff nagyrészét bowlingozni, ami jó is volt, de utána aki 21 feletti volt az bement a melegbárba bulizni (mert csak ott volt zene) a többi kiskorú (mint én [megint trükközni kell, hogy ihassak]) meg császkált a városban. Újabb arcokkal ismerkedtem meg, kedvencem Neil, a félig holland félig magyar amerikai. Elmentem velük az ő tábori kerületükbe, így lekéstem Mozart becenevű (állatul nyomja a pianót) mexikói barátunk szülinapi zsúrját (értsd: csűrjél minél több tortát a másik arcába), szóval mire visszaértem a konyhások kerületébe mindenki csupa víz meg torta volt. Mivel én így kilógtam a sorból, ahányan voltak, megfogtak és be akartak vágni a zuhany alá. Persze erősebb voltam így megúsztam. Hű kellett maradnom a becenevemhez, ami, mi lenne más, mint Superman, mivel első nap az a póló volt rajtam.

A mai nap könnyű volt, az étkezőben dolgoztam meg a kajáspult mögött, így ma egész sok lehetőségem volt másokkal beszélgetni, még a tünemény Rachel-lel is sikerült többször szóba elegyedni, aki szerint odahaza biztos egy csomó barátnőm van a mézes mázas dumám miatt. Szeretek az étkezőben dolgozni, mindig az a zene szól amit én akarok, így máris so much fun leszedni az asztalokat meg söpörni. Sajnos jövő héten megint sokat szívok a mocskos edényekkel. De legalább kedden szabadnapom lesz, holnap meg Marilyn elvisz minket mini golfozni, este meg étterembe.

A csapat (Luis, a kedvenc mexikóim, alig tud angolul, de mindenen röhög; Jimmy, az intellektuális mexikói, akivel egyik hajnalban részegen a magyar és mexikói adózásról beszélgettünk; Oz, az alig beszélő, de olyan laza hogy beszarsz mexikói; Johnny, a nőcsábasz mexikói; Mozart, a kis zongorista mindig vidám mexikói; Andrea, a két lábon járó mexikói mosoly; Peter Szlovákiából, akivel annyit röhögök, hogy már kockás a hasam; Patrik, a másik szlovák, akinek egyszerűen olyan vicces a kiejtése, hogy azthittük az elején, francia; no meg a cseh lányok, Terez, Petra, Kristina és Maggie, akikről nem sok mindent tudok, csak hogy csapatosan járnak; és Gábor honfitársam) kezd egyre inkább összeállni, a szenvedés összehoz minket. Rengeteg visszatérő poénunk van már a fake plastic american foodról, arról hogy tudnánk megszökni a konyhából és még sorolhatnám. Mindegy milyen szarul kelek fel, ezek az emberek mindig felvidítanak. Ma olyan faszák voltunk a konyhában, hogy vacsora után be kellett mutatkoznunk mindenki előtt. Imádom. És mindenki szeret minket. Általában a konyhások nemigen beszélnek a többi staffal, ezért mindig meglepődtek az elején, mikor megtudták mi a pozícióm. Egyszerűen bírnak minket, mert mindig vidámak vagyunk és kedvesek és nyitottak. Szenvedünk a konyhában rendesen, az alvás nem jellemző (kivéve a mexikóiakat, ezek folyton alszanak napközben ha van rá idő) és a sörért is ölni kell errefelé, de mindezek ellenére is nagyon jól érezzük magunkat. Jelenleg azt kívánom bár soha ne érne véget.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.