Megint szabadnap. Megint aludtam éjféltől 9ig. Tegnap a kölkök a saját falvaikban sütögettek vacsorára, ugyhogy nekünk nem kellett dolgoznunk este. Juan-nal és pár mexikóival elmentem a Walmartba, szerintem nem is kell mondanom miért. Azért persze vettem pólót, meg Alter Bridge lemezt (olcsóbb volt mint egy doboz cigi a lányoknak). Így tegnap délután végre lazíthattunk, feltekertük a potikat, kifordítottuk az udvarra, felbontottuk a söröket és frizbiztünk meg kicsi a rakásoztunk. Peter és Gábor elmentek Charlieval valami nagyon szolíd házibuliba, a mexikóiak hajnali 4ig mulattak, Patrik meg én pedig kialudtuk végre magunkat.

Sajnos ahogy haladunk előre az időben, egyre kevésbé vesszük komolyan az előírásokat, mindenki egyre hanyagabbá válik, egyre többször kapcsoljuk be a 'szarok rá' üzemmódot. Ma is visszahallottam Tylertől, egy másik tópart felelős sráctól, hogy partiztunk tegnap. Hát igen. De a legdurvább péntek este volt, miután feltakarítottuk a shabbat maradványait (shabbat mindig dupla meló a sok csiricsáré miatt) kiloptunk egy egész asztalt padostul az étkezőből, kiloptunk jeget, kancsókat, narancsleves hordókat, kipakoltuk a sört meg vodkát az udvarra. Csatlakozott Gabe, aki tök csendes napközben, de ha iszik (és ivott mint a ló) előbújik az állat. Mindenki ugrált, kiabált, csodálnám, ha odahaza nem hallották volna. Másnap reggel a kabinok előtti rész úgy nézett ki, mintha 200 ember tombolt volna még egyszer utoljára életében. Az egyik nővér, aki korán reggel arra járt és szemtanúja volt a maradványoknak, csak annyit mondott: I saw nothing. De biztos vagyok benne, hogy legközelebb nem marad csendben.

A csapat egyre jobban kezd összeverődni, Juan már teljesen csapattag, sokat mesélt vegas-i karrieréről, meg hogy fogalma sem volt, mi vár rá ebben a táborban, de imád minket meg a minden este medence meg parti dolgot. Persze nem minden ilyen zökkenőmentes, vannak feszültségek, főleg bennem, ha fáradt vagyok a legkisebb dolog is felhúz. Nincs lehetőségem félrevonulni és egyedül lenni, így még nehezebb volt kezelnem a dolgokat, de (büszke vagyok magamra) senkivel nem kerültem összetűzésbe. Persze érezték, hogy dühös vagyok, de önmagamat meghazudtolva teljesen korrektül viselkedtem és akivel problémám volt sikerült rendeznem. Meglepődésemre szinte mindenki felnőttként viselkedik, a problémákat már rögtön az elején megoldjuk, ha valaki hibáz nincs gyanúsítgatás, azonnal bocsánatot kér. Néha úgy viselkedünk, mintha évek óta együtt dolgoznánk és rendszeres csapatépítő tréningeken vennénk részt. Mindenki jóban van mindenkivel (az egyik cseh lány nagyon irritál, de túlélem). Mindezek mellett a fáradtsággal járó afféle belső lelki válság is felmerült, sok 'leszarom az egészet, nem akarok itt lenni, csak hagyjatok békén, inkább iszok még egyet' érzéssel tarkítva. Tudtam, hogy majd elmúlik, ezért igyekeztem mindenkivel kedves maradni, elkerülendő a későbbi kínos helyzeteket. De nagyon nehéz volt. Még sosem kellett enyire erősen tűrtőztetni magam, ennyire akaratból és nem szívből viselkedni. Huh, még visszagondolni is fárasztó.

Mostmár túl vagyok az első krízisen, élvezem a szabadnapom, főleg hogy kiderült, nem kell sehova mennem, mehetek délután vitorlázni. Eredetileg a városba kellett volna mennem social security numberért, valami szar a szerződés kiegészítéséhez. A múltkor már voltam, de nem vittem magammal valami papírt, szóval majd máskor. A sebem is szinte begyógyult. Talán nem említettem, de kb két hete pakolás közben végigszántottam a bal bicepszem egy kiálló vasfütyiben. Szóval már megvágtam magam, megégettem magam, beütöttem magam, el is estem. A táborlakókkal is egyre jobb a helyzet, mindig meglepődök, mikor betér egy csapat gyerek este az étkezőbe és mindenki tudja a nevem és ölelést kérnek. Én meg cserébe jégkrémet lopok nekik a hűtőkamrából. A staff tagokkal is hasonló a helyzet, bár még mindig passzívnak bizonyulnak egyesek kommunikáció terén. Egyik este az iroda előtt Taboo-t játszottunk, szavakat kellett elmagyarázni úgy, hogy bizonyos szavakat nem használhattunk, a többieknek meg ki kellett találni. Mindezt angolul. Időre. Sokat nevettünk.

Ami érdekes volt még, az a ki mit tud volt szombat este. Amin majdnem beszartam, az a 8 éves tökmag kiscsaj, aki szerintem volt 30 kiló, felvett a hátára egy akkora srácot, mint én. A gyereknek nem-ért-le-a-lába! Mozart barátunk zongorázott, azonban senki nem mondta neki, hogy meddig játszhat, egyáltalán hogy van időlimit, szóval Charlienak kellett szólnia, hogy mostmár elég lesz. Charlie is előadott egy dalt, mi konyhások pedig összeölelkezve egy emberként ugráltunk és kiabáltuk, hogy Char-lie! Char-lie! mint azon az ominózus estén. Vicces volt, mert sokan tudják the story behind.

Így élünk mi a táborban, én személy szerint lassan egy hónapja. Megkaptam az első csekkem is 312 dollárral. Ígérem nem iszom el.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.