Utolsó két napunkon New Yorkban nagyjából végig szakadt az eső. Ez persze nem rettentette el a két magyar huszárt, hoztuk a napi 8-9 órás gyaloglásokat/metrózásokat/buszozásokat. Ami maradt még pénzem az egy az egyben el is ment (kúlabbnál kúlabb) cuccokra, képregényekre, ruhákra. Megnéztünk mindent, ami megérte a befektetett energiát. Sokat nem aludtunk, második este átjött Pedro egy haverja és osztogatta a söröket. Így kezdődött, majd csatlakozott a felesegge, majd hajnaltájban beesett egy negyedik, seggrészeg mexikói is, aki családi problémáiról mesélt, amiről nem is akart mesélni. Elviszkizgettünk reggel 9-ig.

A többi este csendben telt, viszonylag kényelmesen elszenderegtünk a földön. Utolsó éjjel bepakoltunk, méricskéltem a cuccaim súlyát és négy óra alvás után még egyszer utoljára átszeltük Manhattant, hogy befussunk a Newark repcsiplaccra. Éppen most is itt ülünk, túl a becsekkoláson és a szekuritin.

Elszállt közel három hónap. Majdnem negyed év. Nem tudom szavakkal, se sehogy sem átadni azt, amin átmentem. Annyival gazdagabb lettem szellemileg (meg testileg is, felszedtem pár kilót) és annyi élménnyel gazdagabb. És amikor ezekre a srácokra gondolok, hálát érzek. Annyi mindent tanultam tőlük, annyival másabbnak érzem magam. Az a gyermek, aki elhagyta otthonát június 16-án, már nem tér vissza. Ott maradt New York-ban, a táborban, a konyha mögött a fák között. Az aki most éppen készül hazatérni már nem ugyanaz az ember. Srácok, fogadjátok nagy örömmel!

És ti, második családom, nektek pedig nem tudom elégszer megköszönni. De ha majd visszatértek, megtaláljátok az írásom a falon. Nem búcsúztam el tőletek, ahogy ti sem tőlem, mert nem ez volt az utolsó alkalom. Addig is vigyázzatok magatokra!

See you later!

Tényleg nincsenek. Elmondom miért.

LA-ben töltött utolsó napunkon sokáig aludtunk, majd elmentünk reggelizni és délben kicsekkoltunk a szállodából, hogy aztán két órát várjunk a lányokra. Akik aztán megérkeztek. Úgy örültem nekik. Neki. Elvittük őket a szállodánkba, amit sokalltak, ugyhogy úgy döntöttek átmennek egy másikba. Mi meg hogy elmegyünk még egyszer Hollywoodba a Rockwalk of Fame-re. Ugyhogy elbúcsúztunk tőlük mégegyszer a metróállomáson. Aztán mégegyszer a metrón, mert kiderült ugyanarra megyünk. Mikor pár órával később visszamentünk a szállóhoz, mert ott voltak a csomagjaink, meg oda jött értünk a taxi, a lányok megint ott voltak. Wtf? Elbúcsúztunk utoljára. De legalább most rendesen.

Az LAX-ről elrepültünk Chicagoba majd New Yorkba. Aludtunk vagy 3 órát és vesztettünk vagy ugyanannyit, szóval ezúttal a jet lag most odasózott. New york-i idő szerint délben elindultunk megkeresni Pedro lakását.Kóvályogtunk két órát, amikoris magyar dumát hallottunk a metrón. Igen, azok voltak, ráadásul ismertem az egyik srácot, még a nagykövetségen haverkodtam össze vele. WTF??? Erre mennyi az esély? Élményeket és infókat cseréltünk, majd végül elérkeztünk Pedrohoz, aki segg másnaposan előcsoszogott a lakásából, ami nem máshol, mint Harlem határában húzódik meg. Ja, és ott várt ránk Peter is, akivel úgy volt, hogy már nem találkozunk. WTF??????? Három váratlan találkozás 24 óra alatt, kicsit elgondolkodtatja az embert. Végülis aztán elkísértük Petert egy darabon, mert ő már repült haza, Gábor meg én pedig nyakunkba vettük Manhattant és megnéztük a Brooklyn hidat, az Apple Store-t meg hát nekem a DC Comics főhadiszállást. Most lassan éjfél van és Pedroval Corona-kat iszogatunk. Igazi mexikói, nagyon bírom a dumáját, nagyon nagy forma. Meg a családja is. Csak nehéz megmondani ki a családja, mert ahogy mész a lakásban újabb mexikóiak bukkannak fel a sarokból, ágy alól. De nagyon klassz, és ingyér van. Köszi Pedro!

A nap narancsszín fényáradatban bukik le a sivatagot övező hegyek mögé csütörtök kora este, amikor Gábor és én egy kopott piros furgonban utazunk Las Vegasból Los Angelesbe. Fölöttünk a csomagjaink a tetőhöz pókozva, a kocsiban mellettünk egy félig perzsa, félig latin másnapos lány mesél szerelmi bánatáról, miközben előttünk egy mexikói anya szoptatja 7 hetes csemetéjét, a sofőr pedig a fáradtságával küszködve le-letér az autópálya számára kijelölt sávjáról. Az utazás harmadik órájában előkeresem a repedésig tömött táskám aljáról a még hétfőn reggel eltett néhány kekszet és arra gondolok, bizony elég messze vagyok otthonról. Valamiféle nyugtalanító érzésre számítottam, de ehelyett a megnyugvás árasztott el. A megnyugvás, még annak ellenére is, hogy mivel Jason nem válaszolt, előre le nem foglalt szállás hiányában zötyögtünk LA felé. És akkor felcsendült bennem egy Metallica dal és magamban dúdolni kezdtem, hogy: Where I lay my head is home.

Na de nézzük csak, hogy is kerültem abba a furgonba és ó, mi történt azután? Vasárnap lenyomtuk az utolsó napot is a táborban. Mindent eltettünk télire, elbúcsúztunk Marilyntől, mert nem akart másnap korán kelni, majd szépen összepakoltunk és nyugovóra tértünk. Vagyis a csajok még előadtak egy "birkózószart vacsoráztaml" című számot előtte. Másnap, hétfő reggel 3 és 4 között felkeltünk, bevágódtunk egy furgonba és elhúztunk Rochesterbe a JCC, vagyis Jewish Community Centerhez (magyarul Fő Zsidó Bázis) ahol jóöreg John Golden táborigazgató felvett, majd eldobott a repcsitérre. Vicces volt ahogy vezetett, előtte az ablakban meg pár M&M's papír meg 7Up ital hevert, amit gyakorlatilag tőle loptunk. Ezt követően Chicago-t érintve elrepültünk Las Vegasba, ahol Juan mesterszakácsbácsi szerencsésen ránktalált. Én ilyen meleget még nem b*sztam ami ott van. Ahogy kiléptem a reptérről, szó szerint pofánvágott a meleg, a következő pillanatban pedig kiszáradtak a szemeim, majd az összes belső szervem, fentről lefelé. A repülőn pisilnem kellett, de az is kiszáradt belőlem. Aznap Juan elvitt minket a Red Rocks Canyonhoz a sivatagba, meg egy körre LV belvárosába, ahol sikerült fura alakú korsókból sört innom és a Stratoszférába is felmentünk, ahonnan kábé egész Vegas belátható. Az estét nála töltöttük, másnap pedig elkértük a verdáját és Gáborral és a cseh lánykákkal elmentünk a Hoover gáton és a 66-os úton át a Grand Canyonhoz. Klassz kis szakadék, majd mutatok képet. Az a nap el is ment ezzel, de éjszaka azért még korzóztunk egyet a kaszinók között. Harmadik nap cuccokat vásároltunk, bankban voltunk meg ilyenek. Este újabb kaszinólátogatások, ekkor már félkarúrablóztam is. A kajálásokat úgy oldottuk meg, hogy afféle büfékben ettünk, ahol fizetsz 5-8 dolcsit és korlátlanul fogyaszthatsz. Az egy napra ki is tartott. Negyedik nap reggel a Ceasar's Palace-ban ebédeltünk, igen, ott ahol a Másnaposokat is forgatták. Ja és ingyen. Kaja után visszamentünk a Hard Rock Cafeba vásárolni, mert előző este a bolt már zárva volt, aztán pedig Gáborral felpattantunk a kopott piros furgonra, magunk mögött hagyva Juant, a lányokat, Vegast és a forróságot.

A furgon este 10 körül kirakott minket valahol Downtown LA-ben. Találtunk egy barátságos szállodát, ahol barátságos áron adtak barátságos szobát egy nem túl barátságos környéken. Azonnal bealudtunk. Másnap, azaz ma, felugrottunk a metróra és elrobogtunk Hollywoodba, hogy híres emberek nevén sétálgassunk, betérjünk a Madame Tusseuds-ba, a helyi Hard Rock Cafe-ba, majd pedig hogy Beverly Hillsen át eljussunk a Santa Monica Beachre, ott is a mólóhoz, ahol Forrest Gump abbahagyta a futást és úgy döntött, hazamegy. Van is ott egy szuvenírbolt, Bubba Gump Shrimp Company és tele van Forrest Gumphoz köthető cuccokkal. Örültem volna, ha megoszthattam volna az élményt bizonyos emberekkel. Tulajdonképpen az egész nyárral így vagyok. Egy csomó olyan helyen, helyzetben voltam, amikor bármit megadtam volna, hogy ő, vagy éppen ő velem legyen és együtt nevessünk rajta vagy jól megbeszéljük azt. Vagy csak hogy lássa azt, amit én, pont úgy mint a Bubba Gump esetében. De most csak én vagyok itt, ti meg valahol a világ másik végén. Ezzel a gondolattal indultunk haza Hollywoodból Downtownba. Este. A dzsungelben. És rossz helyen szálltunk le. Valahol. Már őt sem mertem poénból se megkérdezni, hogy "hé, itt vagyok LA-ben, eltévedtem, merre menjek", mert féltem hogy kilopják a kezemből a telót. Egy kedves ember eligazított minket a legközelebbi buszmegbe. Amire fel is szálltunk. Ami tele volt feketével és latinoval. És mi ketten voltunk az egyedüli fehérek. Amire rá is mutatott egy latino. Vagyis rám. Hey you're white. Aztán már a recepción találtam magam amint a kulcsot kérem vissza. És megvoltak a zsebeim. Most itt csücsülünk a szálloda előtere felett és netezünk.

Holnap éjjel repülünk New Yorkba, ahol Peterrel fogunk találkozni. Szegény pára az Államokban ragadt Irén miatt, ő vasárnap repül végre haza. De addig még holnap találkozunk egyet utoljára a csajszikkal, mert ők meg holnap érkeznek LA-be. Fáj a szívem, egyiküket túlságosan is megkedveltem. Nem az én hibám, véletlen volt. Egész nyáron félreismertem és csak most az utolsó pár héten kerültem közelebb hozzá. Mikor hajnalig sutyorogtunk mert a többiek már aludtak, mikor Vegas fényében úszva döbbentünk rá, hogy ugyanúgy tekintünk a világra és ugyanazt gondoljuk, mikor csak ketten csücsültünk odakint a sötétben a padon és a fényképeket nézegettük. Nem beszélek tökéletesen angolul, ő meg aztán végképp nem, de nagyon szerettem vele beszélgetni és ő is ugyanígy volt vele. A szemeit pedig egyenesen imádtam. Csoda. Egy cseh csoda. Remélem nem holnap látom utoljára.

Szóval itt tartunk, kábé a felénél, de írok még New Yorkban, Pedro lakásából. Pedro Mozart Facebookon talált haverja, nála voltak korábban a mexikóiak és Peter is, amikor a hurrikán miatt nem talált máshol menedéket. Hehe, Pedro, megnéztem a képeit Fb-n, vicces figura. És a Central Park mellett lakik. És van söre.

Nem tudom mit mondjak. Ez a hét volt a legnehezebb. Nem is igazából a munka miatt, hanem mert hétfőn elmentek a mexikóiak és Patrik, majd kedden Peter és Juan. Nem számítottam rá, hogy ennyire mély érzelmeket fog belőlem kiváltani. Na de kezdjük az elején.

Vasárnap elhúzott minden kis táborozó fiúcska és lányocska, valamint az egész staff és vezetőség. Neal barátom megajándékozott egy pólóval a Michigan-i egyetemről búcsúzóul. Mindenki szomorú volt, minket leszámítva, mert előttünk volt még egy utolsó buli. Marilyn vet nekünk szeszt, de mi azért még elmentünk előtte még egyszer utoljára a Walmartba, vettünk egy kis ráadást meg neki ajándékot (keretezett képet rólunk, meg ajándék vágódeszkát, heh). Ugyhogy este nekiálltunk sütögetni meg ivogatni, kaptunk Marilyntől ajándék kötényt, mint amilyet hordtunk egész nyáron (vagyis ők, én nemigazán) és mindenki írt valami kis vicceset a többiekére. Megköszöntöttek engem (kaptam egy Budweiseres söröskancsót) megköszöntöttük Marylint meg Petrát, mert neki meg 25-én volt szülinapja. Aztán Marylin lelépett szundizni, mi meg elcsoszogtunk egy faluba és a feje tetejére állítottuk. Néhány mexikói annyira kicsinált magát, hogy ottaludt. Én voltam az utolsó távozó, fogtam a hűtőkocsit, összegyűjtöttem a söröket, vágtam ruhaszárító kötelet valahonnan és hazahúztam a sötétben a söröket, mint egy szamár.

De a másnap reggel még ennél is nehezbb volt. Elbúcsúztunk a srácoktól. Mindenki sírt körülöttem és a sors fintora hogy pont akkor ment nekem is bele valami a szemembe. Mik vannak. Így indult a szülinapom. Aztán elkezdtünk dolgozni karbantartósként, mert volt négy napunk, míg megérkeztek a családok. Kabinokat takarítottunk és közben egy csomó klassz cuccot találtunk, amit a táborozók hagytak hátra. Gondolom nekem szülinapomra. Sokat mókázunk a csajokkal, főleg most, hogy csak hatan vagyunk. Az a hétfőtől csütörtökig a tábor rendbeszedésével telt jópénzír. Kedden reggel Peter is lelépett Juannal, másnap Marilyn meg valami haverjához, ugyhogy szerda és csütörtök full egyedül voltunk a táborban. A csajok beköltöztek a kabinunkba, előkerültek a maradék vodkásüvegek, és kiélveztük a maradék szabadidőnket. Hétfőn egyébként elmentünk szülinapi vacsorára is. Egyik este meg akkora vihar volt, néhány sátrat totál ripityára tört. Vagyis mondták, mert Gábor és én átaludtuk, csak a csajok kuporogtak ijedten a sötétben.

Pénteken megérkeztek a családok és a pokol még egyszer utoljára meglátogatta a konyhát. EZek az amcsik a napi háromszori étkezés mellett még vagy hatszor nasiznak. Kétszer éjjel. Fagyit meg cukros szarokat. Nem bírom már ezt a kaját, hazamegyek megkérem apáékat csináljanak nekem egy jó adag pörküttet. Durván elegem van az itteni kajából. Remélem Juan mester összedob nekünk valami faszántosat majd hétfőn Vegasban. Jaja. Hétfőn este már Vegasban bulizok.

Tegnap a családokkal néhány staff is visszajött, ugyhogy az egyik faluban csak ők voltak, plusz egy teherautónyi sör, ezért kötelező jelenésünk volt nekünk konyhásoknak is. Ezek a jenkik egyszerűen puhányak. Úgy isznak, mintha az életük múlna rajta, aztán berúgnak fél óra alatt. Elég máshogy kezelik ezt az ivás dolgot, mint mi. Mindig mondtam baromság ez a 21 éves korhatár, ettől ilyen zakkantak. Mindenestre míg én bedobtam 10 sört és jól éreztem magam, ezek kikészültek 4-től. Kérdeztem is őket, hogy hát what the fuck, de csak a szokásos süket duma jött. A másik meg hogy állandóan csak a szexről beszélnek ha isznak. Részt vettem valami ivós társasjátékban, aminek szerves része volt a felelsz vagy mersz és társai, de otthagytam őket a fakkba, mert mindig csak a közösülés volt a téma, és bár az elején még vicces volt, fél óra után már nem.

Nagyjából ennyi történt, megfeleződtünk, nagykorú lettem megint, fáradt vagyok, mint a szar, nagyon hiányzik a második családom és már csak egy nap van hátra. Peter és Johnny meg New Yorkban ragadtak a hurrikán miatt, Peter Pedrónál van, Mozart egy ismerősénél akit Facebookról szedett össze. Hehe. Asszem legközelebb már a bűn városából jelentkezem.

Marilyn megaszonta már a legelején: in camp, one day is like one month and one month is like one day. Minden nap úgy kelek fel, hogy meg akarok halni (miután Patrik felkelt, Fred! Wake up! minden egyes reggel, ő a személyi ébresztőm) és minden nap végére úgy érzem, mintha éveket öregedtem volna. De most mégis úgy érzem, mintha múlt héten érkeztem volna. Még sosem tapasztaltam az idő ilyen gyors múlását. El sem hiszem, hogy mindjárt vége. A staff nagy része holnap (vagyis inkább ma...) elhúzza a belét a táborból. Ma megtartották a búcsú bankettet is, ami nekünk tripla nehéz munkát jelentett. Mindenki kivan, mint a kutya. Holnap este megtartjuk a búcsúbulinkat, amikor is az egész táborban csak a konyhás banda lesz. Ja és egyben ez lesz Marilyn és az én szülinapom is (mert egy napon van). És a szülinapomon elmennek a mexikói srácok és Patrik. Boldog szülinapot.

A napoban megcsapott az elmúlás szele és néha le kell ülnöm az étkezőben vagy a kabinban, a konyha teraszán, hogy elmélázzak az elmúlt heteken. Annyi mindent csináltunk. A legkisebb humorizálgatásoktól a legordenárébb bulikig. Még nem ment el senki, de már most hiányoznak a kis szarosok. Rengeteget szidtuk a tábort meg a melót, Marilynt meg a konyhát, de őszintén szólva tudnék neki örülni, ha még szenvedhetnénk itt még egy-két hetet együtt. Mert hiába marad itt Gábor meg a csajok velem még egy hétig a családi hétvégére, hiába marad itt Peter meg Juan keddig és hiába költözünk át a családi hétvégére egy másik kabinba pár jenki archoz, ez a tábor véget ért. Még egy hét és adios bye bye.

Ennyit a jelenről és a jövőről, lássuk mi történt az elmúlt 10 napban:
Bazzeg, nem emlékszem. Annyira ideszoktam már és annyira egybefolynak a napok, fogalmam sincs mi hogyan volt. Dolgoztunk, mint a szamár. Vagyis múlt hétvégén nem, mert Marylin lelépett kipihenni magát, ugyhogy az megint olyan volt, mint a régi szép időkben. Aztán hétfőn szabadnapom volt Gáborral, elmentünk az Ithaca-i egyetemre, ami egyáltalán nem úgy néz ki, mint a Cooltúrában, mert a filmet a Georga-i egyetemen forgatták. De azért vettem pólót meg pulcsit meg egyéb klassz cuccot. Ja meg voltunk a Cornell egyetemen is, ami kábé egy kisváros és szerintem ott is játszódik valami film. Ugyanezen a napon hagyott el minket Jason is, akivel majd szeptember elején újra találkozok L.A.-ben. Igazából ennyi történt az utolsó héten. Még voltam egyszer utoljára a városban inni szerdán este. Ezek az emberek nem zavartatják magukat, olyan dolgokról beszélgettek előttem, hogy nem győztem jegyzetelni (fejben persze). Tudtam én, hogy nagy pletykafészkek ezek, de amennyi szar folyik itt a függöny mögött, rosszabb, mint egy szappanopera. És nekem ezeket végig kellett hallgatnom. De persze jókat mulattam a marhaságaikon. Aztán járkáltunk még esténként medencézni, ma még egyszer utoljára banáncsónakoztunk egyet a tavon, járok továbbra is futni meg úszni. Még egy utolsó vodka parti a lányok kabinjában. Ja meg egy csomót aludtam, mert a főnökasszonnyal nagyon fárasztó dolgozni. Szerencsések voltunk, hogy ilyen sokáig nem volt velünk.

Ó és majdnem elfelejtettem a legnagyobb botrányt. Szemet szúrt a vezetőségnek, hogy szó szerint üres a candy store, ugyhogy John Golden direktor úr beszélt Marilynnel, hogy ő hú de mérges, nem találja az édességeket, ha megtalálja a felelősöket, kirúgja. Na erre beszartunk menten. Ahogy a néni nem volt a közelben, Luis, Patrik, Gábor meg én felváltva kirohangáltunk a konyhából, hogy elrejtsünk minden lopott csokit, cukrot, elemet, lámpát meg a söreinket vodkáinkat be az erdőbe. Marilyn kérdőre vonta később Andreát és Luist, de persze nekik fogalmuk sem volt semmiről. Azóta csak magic forestnek hívjuk, mert valahányszor bejelenti valaki, hogy 'I go to the forest', utána mindig sörrel meg M&M's-el tér vissza. Ez egy hete történt, azóta semmi változás, azt hiszem megúsztuk. Aztán tegnap itt volt egy arc a health departmenttől, megnézte a mi kabinjaink előti területet is, ami akkor éppen (ó, pont éppen akkor) tele volt szeméttel. Most festették ugyanis a csajok az emléktablót, amit majd az étkezőbe fognak kiakasztani. Szóval én ott fekvőztem a szemét kellős közepén a szemerkélő esőben, körülöttem lopott csipszek zacskói, sörösdoboz nyitók százai és még sorolhatnám, amikor a tag megjelent Aron alfőnökkel. Ugyhogy amint leléptek Gábor nyomban feltakarított mindent. De legalább most megjelent az ügynök, nem úgy mint legutóbb. Akkor pont egy Amerika versus International focimeccs után voltunk, mindenkinek lógott a nyelve, a konyha meg futott mint egy etióp kisgyerek a rántotthús után, amikor csörgött a telefon, hogy investigation is coming. Mindenki rákapcsolt és rendberittyentettük a konyhát, de nem jött senki. Az annyira nem esett jól.

Szóval ez történt és most megint itt ülök az irodában Peterrel és 5 óra múlva már dolgozni fogunk, még egyszer utoljára közösen. Most nem vagyunk beivva, mert már sörünk se nagyon sincs, már csak a holnap délutáni chilloutra van. Ugyhogy megyek aludni, hogy holnap végignézhessem ahogy gyerekek és ifjonc fiatalok százai bömbölnek. Még írok.

Beszarás egy hét volt ez. Ez volt az a hét, amikor minden betetőzött. Már nem emlékszem pontosan, hol kezdődött, de valahol egy héttel ezelőtt. Kezdjük ott, hogy egyik este a két szlovák barátommal megnéztük a Rambo 3-at. Megint jól átrendeztük a culturehouse-t, ahol a tábor legnagyobb tévéje található. Legutóbb Danielle (ő szokott ott programokat tartani) panaszkodott nekünk, hogy valami tahó átrendezte a kanapékat. Hát, ha ezt valaha is olvasni fogod, ezúton is bocsánat. Aztán mikor visszatértünk megtaláltuk a haldokló Gábort. Nagyon rossz passzban volt, volt a nővérnél is, de megkért, hogy megint menjek oda, mert rosszabbul érzi magát. Felkerekedtem hát és a sötétben elbotorkáltam a nővér házához. Ő megint azt mondta, nem tud micsinálni, de ezúttal felhívja az irodát. Így is tett és szólt, hogy Ari odamegy a kabinunkhoz. Eldaráltam egy thank you-t és sprinteltem vissza a kabinunkhoz, ami tele volt sörösdobozokkal, vodkás üvegekkel és lopott csokival. Peter éppen távozóban volt, felszólítottam hogy get the fuck inside és nekiálltunk bebiztosítani a hátralevő időnket a táborban. Ijedtemben nem tudtam mit kezdjek a több száz sörösdobozzal az ágyam mellett, ami felgyűlt a nyár alatt (úgy hívom my collection), ugyhogy csak rádobtam egy lepedőt. Mikor Ari megérkezett, hozta Aront, aki meg az alfőnök. Előbbi úgy fürkészte a kabinunkat, mint egy kopó, miközben az ittas Peter igyekezett elmagyarázni Aronnak mi is a helyzet. Végülis aztán nem történt semmi, és Gábor is rendbe jött két napra rá, miután egy napot átaludt.

Ezt követően minden más volt. A szabadnapomon arra keltem, hogy Jimmy bocsánatot kér, mert hazudott. Történt ugyanis, hogy egyik este a mexikóiak gyanúsan mozogni kezdtek. Kérdésemre azt válaszolták, mennek az irodába netezni, holott vették David kocsiját (ami egyébként Marilyn kocsija) és bementek a városba inni. Nem tudtam hova tenni a dolgot, először is hogy így leváltak és külön kis csoportot alakítottak, másodszor meg mi a pöcsért hazudtak. Mindegy, spongyát rá. Aznap Peterrel és Jasonnel volt szabadnapom, amit végülis Jason nem kapott meg, de megígérte, hogy elvisz minket a moziba (Captain Americaaa). Viszont úgy döntöttünk, hogy beugrunk dolgozni és így esetleg hamarabb végeznek a srácok és együtt el tudunk menni. Az európaiak végül elmentek a moziba, ki Captain Americára, ki Harry Potterre, ki Hupikék törpikékre, de a mexikóiak maradtak. Aznap este nehezen aludtunk. És ez az a pont ahol elszabadult a pokol.

Mikor másnap próbáltam kideríteni, mi történt az éjjel, ködös válaszokat kaptam és semmi nem állt össze. Tudtam, hogy a szarháziak egész éjjel mulattak, de a fáradtságom erősebb volt és viszonylag átaludtam. A lányok viszont panaszkodtak, hogy a suttyók jártak náluk kocsival, dudáltak és kiabáltak hogy hé csajok, bulizzunk, van sörünk. A mexikóiak tagadtak, Juan meg játszotta a tudatlant, meg hogy ő hazament aludni. Csak hogy Peter látta őt, meg a többieket ahogy a kabin előtt farolgatnak hajnalban. Össze-vissza hazudoztak és egyre jobban baszták fel az agyunkat. Peternél kiborult a bili, üvöltözött, csapkodott, ő és én Andreát úgy megbántottuk, hogy sírt. Ők azt hitték, én nyomozgatok utánuk, mert nem értették meg, hogy hazudozgatásuk okát kerestem. Másnap a csapat két részre szakadt, a mexikóiak nem beszéltek az európaiakkal és fordítva. Betelt nálam a pohár és miután a potenciális felelősöknél nem vált be a négyszemközti szembesítés, összeszedtem a csapat nagyrészét és mondtam hogy itt és most megbeszéljük. Amint éreztem, hogy az indulatok kezdenek elharapózni, közbeléptem és sikerült a vitát viszonylag nyugodt hangulatban végigvinni. Kiderültek dolgok, megoldódtak rejtélyek, de újabbak is felléptek. A végén elértem, amit látni akartam és bár voltak dolgok, amelyek nem kerültek beismerésre és máig tisztázatlanok, a beszélgetés ölelkezéssel és nevetgéléssel ért véget. Azóta sokkal jobb barátok vagyunk mindannyian. Andreától is bocsánatot kértünk viszont elmondott pár dolgot és számomra egy csapásra minden világossá vált. Valójában Juan mozgatja a szálakat, ő mondta a többieknek, hogy hazudjanak, mert részeg volt és ökörködött a kocsival (ráállt egy matracra, meghúzatta és kilőtte a matracot az erdőbe) és nem akarta, hogy bármi is rossz színben tüntesse fel. Erről csak mi hárman tudtunk, de megbeszéltük, hogy nem mondjuk el senkinek, mert nem akartuk, hogy megint megtörjön az amúgy is gyenge bizalom egymásban és megint elöntsön minket a szaráradat. Persze elmondtam Gábornak, jobb ha tudja, elvégre Juannál fogunk lakni 3 napig. egyébként rendes ember, de önző és a karrierje mindennél előbbre való. Ezenfelül megértettem azt is, miért nem akartak velem ezek a srácok szembenézni. Mexikóban ugyanis ha valaki szembesíti a másikat mert problémája van, azt ők kivétel nélkül ököllel beszélik meg. A másik lehetőség a probléma megoldására, hogy úgy tesznek, mintha nem történt semmi. Ezt Jimmy magyarázta el nekem egyik este, sok más dolog mellett. Nagyon jól beszél angolul és tanult embernek ismertem meg. Szóval a helyzet megoldódott, mindenki jóban van most, így ünnepeltük meg Kristina születésnapját is.

Ez a buli igen szolídra sikerült, valószínüleg a rossz idő miatt is, meg mert előző este nagyon berúgtunk véletlenül. Ezekben a napokban a folyó alkohol mennyisége magasabb volt a szokásosnál, így most kicsit össze vannak mosódva az emlékeim. Többet hülyéskedünk a beszélgetés óta, többet beszélgetünk komoly dolgokról, olyan fajta dolgokról, amit ha végighallgatsz, örökre megváltoztatja az életed (vagy legalább egy időre, de mindig emlékezni fogsz rá). Sajnos azonban bármennyire is jó a hangulat, én tudom, hogy valójában semmi sincs rendben, a háttérben folyamatosan megy a sutyorgás meg ujjal mutogatás. David küzd Jasonnel, megvádolta, hogy turkált a holmijában (pedig szerintem csak a mexikóiak lopták el a kocsikulcsot [megint]), Juan alaptalanul panaszkodik Marilynnek, hogy Andrea szarul dolgozik és a többi. Jasonnel nagyon jóba lettünk, megoszt velem bennfentes dolgokat is amit szerintem a többiek nem is tudnak. Mostmár igazából leszarom, már csak pár nap van hátra és inkább élvezem az időt a többiekkel. De azért mesélt nekem az életéről, igazi gettóban nőtt fel, mesélt a börtönéletről, a kocsmás balhéiról, a lövöldözésekről meg az összes szarról amit a filmekben is látunk.

Ja és akkor tegnap megérkezett Marilyn is és osztja a parancsokat nonstop. Még csak egy napja van itt, ráadásul ma nem is dolgoztam, de már most elegem van belőle. Ez nem jó, az nem jó, blabla. Egyébként tök rendes ember, csak túl komolyan veszi a munkáját. Tud minden szarról, ami itt történt (fingom sincs, hogyan), és szemet hunyt afelett is, hogy a mexikói barmok meghúzták a kocsiját az ominózus estén. Ja és meg is dícsért mert azt hallotta hogy, jó munkát végeztem. Csak kihúzom valahogy. Ahogy mondtam, ma szabadnapom volt, elmentünk Gáborral egy bazi nagy outletbe, de idő szűkössége miatt nem vettem semmit. Vagyis két könyvet vettem, mert olcsó volt. Meg itt van a Color War, ami tegnap kezdődött nagy csinnadratta közepette (villogtak lámpákkal meg egy kopasz tag jégszobrászkodott egy lángoló körben zenére). Azt mondják hú de klassz, de én nem láttam belőle semmit, ugyhogy nem tudom bizonyítani.

Amennyire züllött életet éltem az elmúlt pff, nem is tudom, egy hónapban, most majdnem olyan egészségesen élek. Odafigyelek, mit és mennyit eszek, mert ez a fucking camp food, találtam magamon egy kis fölösleget, ugyhogy futok meg éjjelente beszökdösök a medencébe úszni. Kevesebbet iszok, tegnap például semmit. Olvasok, többet alszok és több időt fordítok magamra, mert végülis ez volt ennek a nyárnak a célja. Hamarosan elhagyom ezt a tábort, amit izzadságommal és véremmel, néhányunk pedig még könnyeivel is áztatta. Hamarosan elhagyom. De még nem most. Van itt még számunkra egy kis móka.

Megérkezett az új banda. Nagyon nehéz volt megint hozzászokni a feszített tempóhoz, főleg hogy mostanában valahogy valamiért mindig minden össze-vissza van. Mindenkinek elege van a melóból, minden reggel azzal indul, hogy Patrik: Fred! Wake up! én meg: Fuck és/vagy I don't want to work today. Aztán mikor kitisztul minden és már bemelegedtünk a munkába már nem vészes, mindig történik valami vicces. Ezek az amerikai gyerekek annyira buták, öröm nézni. Ha dining hallba vagyok beosztva, az a feladat, hogy minden asztal számára le kell számolni tízesével az evőeszközöket meg tányérokat, poharakat, stb. a gyerekek meg elviszik az asztalokhoz. De hiába számoljuk le, mindig hozzák vissza hogy this is extra. Aztán meg mikor elkezdenek enni jönnek hogy nincs elég evőeszközük. Eleinte bosszantott, ma már szó szerint nevetek minden egyes alkalommal. Vagy mikor söprök és egy kupac evőeszköz gyűlik össze a földön, a gyerek jön és egyenesen belelép. Aztán mikor mondom neki hogy wtf akkor meg ó sorry és felszedi. Ma is olyat alakított egy gyerek a kancsókkal, hogy hátra kellett mennem a konyhába mert éreztem hogy kitör belőlem a röhögés. De azért vannak szép pillanatok is, ma pl mikor ebéd után söpörtem, odajött egy 8-10 éves kislány és azt mondta: thank you for cleaning up. Cukorfalat.

Bármennyire is szar a meló, legalább annyi jó dolog történik. Ma délután fociztunk egy órát, amerika a nemzetközi ellen. Betettek kapusnak, én ekkora kaput csak tévében láttam. Magamhoz képest jól védtem, a bal lában és kezem totál lehorzsoltam, de még így is kikaptunk 3-2 arányban. Az angol srácok kicsit önzőztek. Aztán tegnap előtt este az étkezőben aludtunk páran (én az asztalon aludtam), vittük a matracokat, találtunk snacket, vittem egy hordó behűtött sört meg feltettem egy kis zenét. Peter és én hajnali kettőkor nekiálltunk megteríteni, így nekem csak reggel nyolckor kellett munkába mennem (miután hajnali hatkor visszaköltöztünk a kabinba mert mindenki félt hogy meglátnak). Csak Petert felejtettük ott meg a kiborult sörét. Hasonló játszódott le, mikor korábbi estén hajnalban fél kézzel (a másikban folyékony kenyér volt) elmosogattam a maradék edényt. Csupa móka és kacagás.

De a legjobb, hogy folyton nyitva hagyják az édességraktárat és mi folyton visszaélünk vele. Van ott M&M's (vagyis volt.... muhahaha) meg csoki, elemlámpa, elem (Peter lopott egy valaggal, de nem tudja miért), fogkrém meg hasonló. Annyira kifosztottuk, hogy mikor tegnap este legutóbb voltam, már égett a pofám, hogy nem volt mit lopni. Kíváncsi vagyok, mikor fognak érte szólni. A konyha más tészta, onnan bármikor bármit elgórhatunk, még Juan és Jason is rájár mindenre. De édesség csak abban a különálló házikóban van, ami Ari Baum (igazi zsidraj, nála voltunk házibuliban Ithacában) házikója mellett van és tudvalevő hogy született spicli. De mindegy. Van teherautónyi M&M's a kabinunkban és csak ez számít.

Ami engem illet, lelkemben béke honol. Sokat változtam, mióta itt vagyok. Azt hiszem, megtaláltam magamban azt, ami miatt mindenáron el akartam jönni otthonról. Ez az élet gyökeresen más, mint amihez odahaza hozzászoktam. Rengeteget tanulok a megváltozott környezet hatására, az eltérő kultúrájú és gondolkodású emberektől és legfőképpen magamtól. Napom nagyrésze monoton munka, de tudom, hogy hiányozni fog ez az egész, főleg az emberek. Kínunkban annyi hülyeséget kitalálunk, mondunk és teszünk, néha már csak azon nevetek, ha ránézek valamelyikükre. Nekem itt most mindenem megvan és elégedett vagyok. Egészen augusztus 9-ig, amikor Marilyn visszatér és bekeményít.

Nem is tudom, hol kezdjem. Az utóbbi napok hirtelen úgy felgyorsultak, hogy még időm se volt átgondolni, mi történt. Talán valahol ott venném fel újra történetem fonalát, hogy kedden este tartották a bankettet, vagyis az első szezon utolsó estjét megillető baromkodást. Az esti konyhálkodás rendhagyó volt, így még többet ökörködtünk munka közben. A gyerkőcök beöltöztek minden Spongya Bobhoz köthető marhaságnak és hajnali 3ig fentmaradtak. Nagyrészük a színház szerű épületben pizsipartizott, amit jómagam is meglátogattam, mert nem voltam álmos.

Sajnos hibát követtem el vele, ugyanis a másnap jócskán megnyúlt. Mondom is miért. Reggeli után minden gyermek eltakarodott, így ebédre már csak a szervező uraknak és hölgyeknek kellett főznünk. Sok időm azonban nem maradt pihenésre, a délutáni jiu jitsu edzést követően Gábor és szerény személyem hosszan tárgyalások eredményeként megszereztük az egyik furgont és két másik kocsival konvojt alkotva felkerekedtünk Syracuse-ba, ahol egy eszeveszett nagy amerikai házban eszeveszett nagy bulit csaptunk. Én még nem láttam ekkora házat. Szerintem 60-80 fő volt ott és elfértünk. Az egyik szinten régi, a 70-es évekből maradt játékgépek sorakoztak és játszhattunk is velük. Aztán elkezdődött a sörpingpong bajnokság, életem első igazi meccsét meg is nyertem Neil, a tábor fotósával az oldalamon. Aztán ahogy a buli haladt előre, mindenki szépen kidőlt, főleg Tyler a tópart staff, aki részemről megnyerte az Oscar-díjat "A legjobb halott" szerepében. Olyan hajnali 4 felé, amikor már csak maroknyian maradtunk és mindenki takarodni készült, nem tudom miért, de nekiálltam bóklászni a házban és ahol sokan feküdtek a földön, ott elkezdtem hányást imitálni. 5 óra felé már nem láttak szívesen, ugyhogy felkaptam egy rekesz sört, felkeltettem Gábort és hazamentünk a táborba, mert 7kor dolgoznunk kellett (volna, valahogy aztán az kimaradt az életemből). Vagyis inkább teleportáltam, mert a következő amire emlékszem, hogy reggel kilenckor mindenki pakolt, indultunk a Niagarához. Ők tettek el váltócipőt, váltóruhát, volt aki bőrönddel ment. Én (még mindig részegen) eltettem két pólót, egy alsógatyát és 11 sört. Később megbántam, a Niagaránál tökig eláztam. Ugyanazzal a furgonnal mentünk, ami egyébként 11 személyes, de mi befértünk 15-en. Peter, Patrik és én a csomagtartóban foglaltunk helyet tejes ládákon, ami nagyon buli volt, egészen a 7. percig, amikor mindenem sajogni kezdett a kényelemtől és komforttól. Az óút 3 órás volt, de elértünk a Niagarához. Felszálltunk egy ladikra, ami kivitt egész közel a vízeséshez. Vicces volt, ahogy én és pár mexikói egy szál gatyában áztunk a hajón a sok kék esőkabátba öltözött ember között. Váltócipőm nem volt, ugyhogy egész nap cuppogtam. Mellesleg gyönyörű a vízesés. Vannak képek.

Marilyn kivett nekünk pár útmenti motelszobát (pont olyat, mint amilyenekben mindig mindenkit megölnek a filmekben) Buffalotól nem messze, ott átöltözhettünk (átöltözhettek). Este a fél konyhás csapat megint beugrott a furgonba, vettünk sört és betoppantunk Garrett barátunk házibulijába, ami inkább hasonlított egy halotti torhoz. Nem voltak sokan, aki meg ott volt, az az előző esti bulit szenvedte még mindig (az angol Rory például egy minibowling pályán aludt, Hugh pedig a biliárd asztal alatt) ennek ellenére sikerült egy kicsit feldobni a hangulatot. Ez a buli nem durrant nagyot, ugyhogy megint felkaptam pár sört (meg piros poharakat, amivel beerpongoztunk) és egy felé leléptünk.

Másnap reggel (vagyis ma) igen szar idő volt, kicsit be voltunk tojva, mert következő úticélunk Darien Lake vidámparkja lett volna (meg a sörünk is fogytán volt). 11kor elhagytunk a motelt, megkajáltunk és szerencsénkre egy működő vidámparkot találtunk. Ez így még jó is volt, borús időben kevesebben vidámparkolnak. Az egész napot ott töltöttünk, nagyrészét száguldó hullámvasúton. Még sosem hullámvasutaztam zuhogó esőben. A cipőm, ami addigra úgy ahogy megszáradt, megint totál beázott a raftingolástól. Kicsit be vagyok rekedve a sok üvöltözéstől, de ez így jó. 10kor bevágódtunk a furgonba, és egy Mcdönci útbaejtve hazatéptünk. Kb másfél órája, valamivel éjfél után értünk haza. Csodálatos napok voltak ezek, tipikusan azok a napok, amikor alkoholtól mámorosan, harmadnaposan kelek fel és a reggelim két doboz sör és nincs megállás egy percre sem. De a megőrülésnek holnap végeszakad, az ebédet már nekünk kell csinálnunk, szerencsére egyelőre csak a szervező brigádnak, ami a gyerekekhez képest holiday.

Ez volt az intersession, a két szezon közti pihenés (pihenés egy túróst). Vasárnap jön a második hullám és újra megnyílik a pokol 4 hétre. De most most van. És most boldog vagyok.

Július 25. Hajnali 2 óra, amikor elkzdem írni a bejegyzést. Peter szlovák barátom és én egyedül csücsülünk az irodában. Ő nagyon részeg. Én nem annyira. De ő tényleg nagyon, már négyszer bealudt a gép előtt. Nehéz napunk volt ma is. Minden nap ugyanaz. Meló, alvás, meló, tópart, meló, ivás - beszélgetés, alvás.

Négy nappal ezelőtt megérkezett Gabe helyettese, Jason, akiről elsőre az volt a benyomásom, hogy egy heroinfüggő tetoválószalon tulajdonosa. Azóta sokat beszélgettem vele, és bár sok tekója van, nem heroinfüggő (csak füvezik) és nincs tetoválószalonja. Igazi amerikai utcanyelven beszél, remekül tudok vele társalogni. Egyik este ő meg Angel, illetve utóbbi totál betépett kisöccse eljöttek a kabinjainkhoz és amerikai ivós játékokat játszottunk. Szóval igyekszik beilleszkedni és eddig a banda teljesen nyitott felé. Dave-vel a helyzet viszont romlik, legutóbb megint nekiállt pattogni, ezúttal kiabált is mert már mindenki tojik a fejére, Kristina végül elsírta magát Dave fenyegetései nyomán. A helyzet azóta stabilizálódni látszik, de forr a levegő, ha Dave felbukkan. Ugyanakkor nekem is meggyűlt a bajom a mexikói kompániával. Tudvalevő, mi mindig kínálgatjuk őket sörrel meg ilyenek, de mindez igen ritkán talál viszonzásra. Egyik este, mikor európai társaimmal visszatértünk a medencétől a kabinokhoz, észrevettük hogy mexikói társaink totál részegek a tequilától, amibe mi is fizettünk. Peter és én tárgyalásba kezdtünk, sajnos azonban csúfos kudarcot vallottunk, ismét megfogadtam, hogy józanul nem kezdek el vitatkozni részeg emberrel (főleg nem idegen nyelven). Másnap durrogtak a bocsánatkérések jobbra balra, de erős a gyanúm, hogy fogalmuk sincs, mi volt a bajunk. Akárhogy is, egyelőre még jól elvagyunk együtt, ma is közösen rúgtunk be és jókat kacagtunk. Kezdem sejteni, mit éreznek az emberek egy valóságshow-ban. Ugyanaz a helyszín, ugyanazok az emberek, ugyanaz minden nap kis változtatásokkal.

De bármilyen jól telnek is napjaink, ugyanaz minden nap, nem győzöm hangsúlyozni. Csak néhány óra szabadidőnk van, ami esélyt ad arra, hogy színesebbé tegyük. Eilon barátom Izraelből tegnap például Jiu Jitsu-zni tanított. Egyszer úgy földhöz vágott, azthittem kiöklendezem a tüdőmet. Ennek ellenére nagyon élveztem és tervezzük a következő edzést. Sokat járunk a tópartra is, ma például a táborozókkal mentem a particsónakon ki a nyílt vízre pancsolni. A délelőtti egy órás pihenőket alvással töltöm, mostanában igen álmos vagyok. Csak sokára tudunk lefeküdni aludni ebben a nagy melegben, előfordult, hogy éjfélkor is még 30 fok felett volt a hőmérséklet. Szóval fogtuk az ágyakat és kitettük a mező közepére. A csillagok alatt aludtunk pár napig, aztán tegnap hajnali kettőkor eleredt az eső és becuccoltunk jól. Nagyon vicces volt. Patrik és Peter nagyon vicces figurák, főleg ha együtt vannak. Viszont egy másik nagy kedvencem, Mike, jövő héten hazautazik, mert megbetegedett a barátnője ami engem szomorúan érintett, mert nagyon bírom a csávót, nagyon jókat beszélgetünk, főleg zenéről. Elmesélte, hogy a fél életét utazással töltötte, mindenféle önkéntes munkára jelentkezett, és így neki csak az utazást kellett fizetnie, a munkáltatói meg ellátták. Mivel félig magyar, kindenképpen el akar menni Magyarországra, ugyhogy remélem nem ez volt az utolsó találkozásunk.

Most nagyjából ennyi, álmos vagyok és pityókás és ahogy a székben szundikáló Peterre nézek, ma még haza kell cipelnem vagy 90 kilót. Vagy mi.

Zajlik az élet, ugyanakkor semmi sem történik. Ezt érzem most éppen. Minden nap ugyanaz a meló, tiszta robotikus már az egész, néha nem is veszem észre, csak automatikusan teszem a dolgom. Volt, hogy nyitott szemmel elaludtam gyümölcshámozás közben. Boldog vagyok, ha meló közben felcsendül pár kedvelt dal, néha mikor az étkezőt takarítom, Presszós számokat játszok le. Jelenleg kib*** meleg van, egész nap párologtatok, jó szokásom néha betenni magam a hűtőkamrába a múltheti pizzaszeletek meg a délről maradt ismeretlen eredetű sült állat közé. Ha már itt tartunk, durva szar a kaja, nekem legalábbis már totál herótom van tőle, a paradicsomnak sokszor nem is paradicsom íze van (ezért nem is eszek már többet). Minden kaja műanyag. Patrik fogalmazta meg jól a minap erősen ratyi angol nyelvtudásával, hogy hasonlót szokott a vécében hagyni, mint amit mi kiteszünk a srácoknak kajaként, csak éppen máshogy néz ki (előfordul azonban, hogy pontosan ugyanúgy is néz ki). Esténként medencézünk és/vagy iszunk. Egyik este medencézés után elkezdtük nézni az én Rambo díszdobozos DVD-imet, amit a Walmartban szereztem be. Loptunk csipszet meg szarokat illetve egy hordó lónyálat a konyhábaól hozzá. Szabadidőben sokszor a tóparton illetve a tavon lógunk, ha nincs sok kölök, Mike-ék húznak mindet motorcsónakkal mindenféle gumi szaron meg kenuzunk. Szóval minden nap ugyanaz.

Ugyanakkor mégsem. Idő közben világossá vált számomra, hogy a főnökasszony Marilyn (aki egyébként már 3 hete nincs itt, ugyhogy elkéshetünk, meg minden) és Dave (akit mostmár egy világ seggfejének tartok, mindjárt mondom mér) házasok voltak. what thafuck? Aztán kiderült az is, hogy az ifjú szakács titán Gabe valójában búza. Ettől függetlenül nagyon rendes srác és nagyon bírom, főleg mert amerikai létére nevet a poénjaimon. Aztán jött a szabadnapom, amikor is arra kelek, hogy Gabe olajra lépett. WHAT THE FUCK? Szegény srác törékeny lelke nem bírta Dave baszogatásait tovább. Dave-ről tudni kell, hogy folyamatosan járatja a pofáját, elmondja mindenkinek hogy ő mindenről mindent tud, meg blabla, de dolgozni nem dolgozik, csak odajön és elmondja, mit csináljunk (amit egyébként szarul mond, mert nem úgy kell). Marilyn már 5 napja krúgta, de még mindig itt van a szarházi és mindenki utálja. Juannal beszélgettem és elmondta ilyen közel volt, hogy ő is lelépjen, de nem akart minket a szarban hagyni. Juan egy nagyon klassz pasas, minden szavától dőlök a röhögéstől (okey muthafuckas, gonna take a showa). És senki nem tudja hol van Gabe.

Tegnap Jimmy szülinapja volt. Azt hiszem, ez az este volt eddig a legdurvább. Ma szó szerint minden egyes staff megkérdezte, milyen volt a tegnap esti buli. Én meg (pokerface): what party? Persze poén, mindenki tudja hogy mi tudjuk hogy tudják. Andrea csinált zselét tequilából (mégmég), csináltuk istentudjaanevét koktélt, illetve betörtünk a konyhába és beizzítottuk a csoki vízesést hogy csináljunk sörvízesést, de nem működött. Ugyhogy Gábor és Hugh szereztek slagot meg csináltak vödröt, és úgy a sört, mint az amcsi tinifilmekben a bulikon (egy tartja a vödröt, a másik issza a sört a slagon). Jól berúgtunk, mondanom sem kell. De a legszebb az volt, hogy ezúttal már más staff is csatlakozott, a tópartról, a medencéről, a túrázásról, ott voltunk magyarok, szlovákok, csehek, angol, ausztrál, izraeli, amcsi és együtt mulattunk és nevettünk. Gyönyörű volt. Aztán páran ellopták néhány gyerkőc bringáját és nekiálltak részegen bicajozni az étkezőben. Jimmyvel megint jót beszélgettem, ezúttal a nőkkel való viselkedésről. Őrült este volt, imádtam. És a legszebb, hogy reggel mindenki dolgozott tovább (Peter meg én még mindig részegen).

És akkor itt jön a bejegyzés csúcspontja: (dobpergés) letoltam a hajam félcentrisre. Angel, a nemrég szabadlábra helyezett gettótöltelék karbantartós srác érte a felelős. Nagyon baba. Ja és rendszeresen gyúrok, ugyhogy most nagyon katonásan festek. De most megyek, nasit kell leszállítanunk Patrikkal a lurkóknak a teniszpályához (golfkocsival... muhahaha) és kezdek beizzadni a székbe. Ughyogy adios byebye. Fred out.

Hétfő óta viszonylag sok minden történt. Kezdjük hétfő estével. Ez még ugye a

szabadnapom volt, de persze valahogy megint belekeveredtem a munkába, egy

csapat rózsaszín lány kitalálta, hogy ők külön vacsoráznak és fel akarják

díszíteni az étkezőt csili-vilire. Szóval feláldoztam magam a csinos lányok

kedvéért és a szívmelengető dícséretek persze nem maradtak el. Később, mikor a

medencénél ökörködtünk éjszaka, ugyanezek a lányok jelentek meg, programzerű

parti végett, ami azt jelentette, nekünk takarodnunk kellett. Könnyű azt

mondani, néhány bikinis szervező csaj láttán földbe gyökerezett a lábunk.

A héten több alkalommal is a tóparton töltöttem szabadidőmet, egyszer Juannal

kieveztünk egy kenuval, máskor egy másik táborból érkező vendégtáborozókkal

banáncsónakoztam meg motorcsónakoztam, illetve vitorláztunk egy jót új-zélandi

pajtásommal, Mike-al. A legviccesebb az volt, mikor a 200 kilós Juan kiborult a

kenuból és törvényszerűen magával rántotta az egész csónakot, beleértve engem

is. De persze még élek, különben hogy írhattam volna meg ezt a bejegyzést.

Az ökörködések tárháza még bőven nem ért véget, kedd este Peter-rel és a

mexikóiakkal ismét bevettük a medencét, ezúttal szereztünk kapukat és

lejátszottuk a vizilabda egy vadállatabb verzióját. Ezt úgy kell elképzelni,

hogy a mellig érő vízben egy ember szorongatja a labdát, a többi meg rajta

csimpaszkodik és üvölt és néha gólt dob. Vagy ott van például a lovagi torna.

Peter és én felkaptunk pár fedőt pajzsnak, hosszú kanalat kardnak meg mély

tálat sisaknak és levontunk 16-18 évet a korunkból és nemes egyszerűséggel -

kardozni kezdtünk. Vagy mikor tökig vizesen jöttem ki a konyhából, mert

Petrával egymást locsoltuk minden eszközzel, ami kézbe került. Ha valaki leejt

valamit vagy csörömpöl, mindenki egy emberként kezd el hujjogni meg fütyülni,

estenként elhangzik egy-egy culeeerooo, ami spanyolul nagyjából annyit tesz,

balf*sz.

Szerdán végre sikerült megszereznem a social security numbert. Dejó. Viszont

utána Hugh, az ausztrál melák, Fiona, az ír lány, aki fiú, meg Jessica, az

angol chick, illetve Johnny és Mozart társaságában róttam Geneva utcáit és jót

beszélgettünk, röhigcséltünk. Aznap este majdnem az egész staff elment a

városba iszogatni, ugyhogy én is mentem. És iszogattunk. Jaja.

A tegnapi egy könnyű nap volt, este a lurkók kint sütögettek, ugyhogy műanyag

étkészletet használtak, azokat nem kellett elmosni. Este megint eljátszottuk az

 asztalt hozunk az étkezőből mutatványt, ezúttal azonban kukászsákokkal

szerelkeztünk fel és igyekeztünk nem szemétdombot magunk mögött hagyni. Azt

hiszem sikerült.

Összességében nagyon jól érzem magam, a korábbi rossz érzések nyomtalanul

tovatűntek, már semmi nem bosszant fel és minden kis szarnak örülök. Tegnap

például a gyerekek kis ajándék csomagokkal köszönték meg munkánkat mindenki

előtt. Most azt mondom szeretek itt lenni és szeretem ezeket az embereket magam

körül tudni. Tegnap a délelőtti alvás előtt azt kívántam, bár soha ne érne

véget ez a nyár.

Megint szabadnap. Megint aludtam éjféltől 9ig. Tegnap a kölkök a saját falvaikban sütögettek vacsorára, ugyhogy nekünk nem kellett dolgoznunk este. Juan-nal és pár mexikóival elmentem a Walmartba, szerintem nem is kell mondanom miért. Azért persze vettem pólót, meg Alter Bridge lemezt (olcsóbb volt mint egy doboz cigi a lányoknak). Így tegnap délután végre lazíthattunk, feltekertük a potikat, kifordítottuk az udvarra, felbontottuk a söröket és frizbiztünk meg kicsi a rakásoztunk. Peter és Gábor elmentek Charlieval valami nagyon szolíd házibuliba, a mexikóiak hajnali 4ig mulattak, Patrik meg én pedig kialudtuk végre magunkat.

Sajnos ahogy haladunk előre az időben, egyre kevésbé vesszük komolyan az előírásokat, mindenki egyre hanyagabbá válik, egyre többször kapcsoljuk be a 'szarok rá' üzemmódot. Ma is visszahallottam Tylertől, egy másik tópart felelős sráctól, hogy partiztunk tegnap. Hát igen. De a legdurvább péntek este volt, miután feltakarítottuk a shabbat maradványait (shabbat mindig dupla meló a sok csiricsáré miatt) kiloptunk egy egész asztalt padostul az étkezőből, kiloptunk jeget, kancsókat, narancsleves hordókat, kipakoltuk a sört meg vodkát az udvarra. Csatlakozott Gabe, aki tök csendes napközben, de ha iszik (és ivott mint a ló) előbújik az állat. Mindenki ugrált, kiabált, csodálnám, ha odahaza nem hallották volna. Másnap reggel a kabinok előtti rész úgy nézett ki, mintha 200 ember tombolt volna még egyszer utoljára életében. Az egyik nővér, aki korán reggel arra járt és szemtanúja volt a maradványoknak, csak annyit mondott: I saw nothing. De biztos vagyok benne, hogy legközelebb nem marad csendben.

A csapat egyre jobban kezd összeverődni, Juan már teljesen csapattag, sokat mesélt vegas-i karrieréről, meg hogy fogalma sem volt, mi vár rá ebben a táborban, de imád minket meg a minden este medence meg parti dolgot. Persze nem minden ilyen zökkenőmentes, vannak feszültségek, főleg bennem, ha fáradt vagyok a legkisebb dolog is felhúz. Nincs lehetőségem félrevonulni és egyedül lenni, így még nehezebb volt kezelnem a dolgokat, de (büszke vagyok magamra) senkivel nem kerültem összetűzésbe. Persze érezték, hogy dühös vagyok, de önmagamat meghazudtolva teljesen korrektül viselkedtem és akivel problémám volt sikerült rendeznem. Meglepődésemre szinte mindenki felnőttként viselkedik, a problémákat már rögtön az elején megoldjuk, ha valaki hibáz nincs gyanúsítgatás, azonnal bocsánatot kér. Néha úgy viselkedünk, mintha évek óta együtt dolgoznánk és rendszeres csapatépítő tréningeken vennénk részt. Mindenki jóban van mindenkivel (az egyik cseh lány nagyon irritál, de túlélem). Mindezek mellett a fáradtsággal járó afféle belső lelki válság is felmerült, sok 'leszarom az egészet, nem akarok itt lenni, csak hagyjatok békén, inkább iszok még egyet' érzéssel tarkítva. Tudtam, hogy majd elmúlik, ezért igyekeztem mindenkivel kedves maradni, elkerülendő a későbbi kínos helyzeteket. De nagyon nehéz volt. Még sosem kellett enyire erősen tűrtőztetni magam, ennyire akaratból és nem szívből viselkedni. Huh, még visszagondolni is fárasztó.

Mostmár túl vagyok az első krízisen, élvezem a szabadnapom, főleg hogy kiderült, nem kell sehova mennem, mehetek délután vitorlázni. Eredetileg a városba kellett volna mennem social security numberért, valami szar a szerződés kiegészítéséhez. A múltkor már voltam, de nem vittem magammal valami papírt, szóval majd máskor. A sebem is szinte begyógyult. Talán nem említettem, de kb két hete pakolás közben végigszántottam a bal bicepszem egy kiálló vasfütyiben. Szóval már megvágtam magam, megégettem magam, beütöttem magam, el is estem. A táborlakókkal is egyre jobb a helyzet, mindig meglepődök, mikor betér egy csapat gyerek este az étkezőbe és mindenki tudja a nevem és ölelést kérnek. Én meg cserébe jégkrémet lopok nekik a hűtőkamrából. A staff tagokkal is hasonló a helyzet, bár még mindig passzívnak bizonyulnak egyesek kommunikáció terén. Egyik este az iroda előtt Taboo-t játszottunk, szavakat kellett elmagyarázni úgy, hogy bizonyos szavakat nem használhattunk, a többieknek meg ki kellett találni. Mindezt angolul. Időre. Sokat nevettünk.

Ami érdekes volt még, az a ki mit tud volt szombat este. Amin majdnem beszartam, az a 8 éves tökmag kiscsaj, aki szerintem volt 30 kiló, felvett a hátára egy akkora srácot, mint én. A gyereknek nem-ért-le-a-lába! Mozart barátunk zongorázott, azonban senki nem mondta neki, hogy meddig játszhat, egyáltalán hogy van időlimit, szóval Charlienak kellett szólnia, hogy mostmár elég lesz. Charlie is előadott egy dalt, mi konyhások pedig összeölelkezve egy emberként ugráltunk és kiabáltuk, hogy Char-lie! Char-lie! mint azon az ominózus estén. Vicces volt, mert sokan tudják the story behind.

Így élünk mi a táborban, én személy szerint lassan egy hónapja. Megkaptam az első csekkem is 312 dollárral. Ígérem nem iszom el.

Az előző részek tartalmából:

Július 4-e nagy nap az amerikai nemzetnek. Ezen a napon a nemzeti parasztvakítás meghatványozódik. Mindenki kint evett mindenféle műanyag szart, hogy aztán leöblítse mindenféle műanyag lónyállal. Este a partról lehetett látni mindenféle tüzijátékot, egy nap alatt annyit, mint otthon 10 év alatt. Ez a nap volt Johnny barátunk szülinapja is, ugyhogy az esti pancsolás után kötelező ünneplés volt. Juan a második séf (az elsőszámú Gabe, a 22 éves srác) hatalmas arc, minden szaván dőlök a röhögéstől. Az ember akkora mint 3 másik.

Másnap nemtudom mi történt, valószínűleg pont ugyanaz, mint minden másik napon. Megterítünk, felszolgálunk, leszedünk, pihenünk (néha). Legtöbbször az én iPodom szól, így sokkal könnyebb a munka, de néha szólnak, hogy ezt meg ezt ne játszam, mert túl sok benne a fuckolás. Mondanom sem kell, hogy 5 perc múlva ugyanaz szól. Este Dave, az árubeszerzőnk vodkával kínálgatott minket, ő rendesen berúgott és nekiállt magáról mesélni, hogy afféle téglaként dolgozott a kormánynak, mert el tudták adni franciaként, arabként stb a kinézete és nyelvtudása miatt, dumált a Bibliáról meg ilyesmiről. A végén már csak ketten osztottuk meg világnézetünket a konyha mögötti teraszon. Az este ezzel nem ért véget, miután Dave kidőlt, összefutottam Luis és Peter barátunkkal, előbbi úgy be volt állva mint a gerely. Felkaptunk pár sört meg zseblámpát és átmasíroztunk a táboron a konyhás lányok táborába és felvertük őket álmukból jól. Az egy jó este volt.

Tegnap szabadnapom volt, az első felét átaludtam, a másikban Dave-el elmentünk bevásárolni a táborozóknak (meg nekünk is, de ne szóljatok a táborvezetőnek). Mostanában az estéket medencézéssel színesítjük, minden este egyre vadállatabb módon ugrálunk a vízbe a vizimentős magasított székből. A gyerekek szeretnek minket, főleg Rachel csapata, a komolyabb lurkók már messziről rámköszönnek. Mike, a 33 éves félig magyar új-zélandi a tópart felelős megengedte, hogy délutánonként kölcsönvegyünk egy kenut és kievezzünk. Nagyon bírom a srácot, teljesen egyező zenei ízlésünk van, így esett meg, hogy míg a többiek július 4-ét ünnepelték valahol, mi ketten a lágyan (*szott hangosan) szóló (bömbölő) Beethoven-t (Rage Against the Machine-t) hallgtava ültünk (ugráltunk) az étkezőben.

Ezek a pillanatok azok, amik jelentéktelennek tűnnek, de itt életet mentenek.

Az elmúlt napok nehézségei mára tovatűntek. Haragom nagyja elhagyta elmém. Sikeresen túléltem a tegnapot, délután szereztünk egy furgont és ismételten betértünk a Walmartba, hogy feltöltsük erősen fogyó készleteinket. A visszatérés megint viccesre sikerült, valahogy valamiért úgy adtuk vissza a furgont, hogy bentfelejtettünk 90 darab sört. Pár mexikóinak volt egy köre, sprinteltek mintha lőttek volna rájuk.

A tegnap este nagyon jól sikerült. Csatlakozott hozzánk Juan (igazából Jon, de már megszoktam így), akiről kiderült, nagyon vicces forma. Mindig szuperhősös pólóban van, bár nemigen tudja, kiket hord magán. Velünk volt még az ausztrál Hugh, az angol Rory és Charlie is, aki hozta a gitárját és elénekeltünk (elordibáltunk) néhány (sok) dalt, mint pl Wonderwall, Let it be, Californication. Minden dalt egy orkáni erejű 'Char-lie! Char-lie!' meg 'Ki-tchen-staff! Ki-tchen-staff!' kántálás követett, ami nagy hiba volt, így az egész tábor tudja, hogy mi voltunk. Úgy ugráltunk, az egész kabin szó szerint dülöngélt. Ma egész nap ezt hallgattam, ti voltatok azok akik blablabla. Kemény este volt, Patrik ma nem is nagyon dolgozott, a másnaposság tüneteit véltem felfedezni rendszeres hirtelen távozásaiban. Ami engem illet, azt hiszem átestem valami holtponton, egyszerűen nem érzem a fáradtság halvány nyomát se.

Ma boldog voltam, az étkezőbe voltam beosztva ugyhogy megint rengeteg emberrel kommunikáltam. Kaptunk Rachel csapatától afféle üdvözlő kártyákat, mindenféle We szivecske you K-staff felirattal. Az egyik konkrétan nekem szólt, ha lány lennék elsírtam volna magam. Egyszerűen imádom kiszolgálni itt az embereket, főleg a kis tökmagokat. Sajnos nemigen veszik a magyar lapot, ma reggel megint nem volt víz és mikor palackokból töltöttem a vizet, mondtam hogy a tóból merítettük, a gyerek majdnem elsírta magát. Ugyanez történt, mikor ebédnél egy kissrác jött még csipszért és csak egy darabot tettem a táljába. Óvatosan kell bánnom a tréfákkal, először érdemes kipuhatolni, ki milyen beállítottságú. Valamiért (talán mert mindig mindent elintézek meg megszerzek mindnekinek) páran azthiszik I'm in charge here. Fred, do you know... Fred, can you please... Az az egy szerencséjük, hogy szeretem ezt csinálni. Mikor vacsoránál osztogatni kezdtem a jégkrémeket, együtt sikongattam a kicsikkel.

A mai nap fénypontja a cake made in 10 minutes volt. Ma szülinapja van egy kislánynak, called Julie. Andrea elvileg sütött neki tortát, de ma neki day-offja volt, ugyhogy nem tudtunk vele tárgyalni. Nem találtuk a tortát, valaki megette. Este mindenki rajtam kereste, mondtam megoldjuk. Dave elment boltba venni. Két órával később kiderült, Dave nem ment sehova, a kabinjában alszik. Mindeközben a medencénél a tortára várakozó csajszikkal tárgyaltam telefonon és segédkeztem afféle 'randiztassuk a kicsiket' program előkészületeiben. Ez volt az a pont, amikor háromfelé szakadtam, hogy tehessem a dolgom. Végül Juan talált valahol egy tortaalap szerűséget és 10 perc alatt rittyentettünk egy csokis epres tortát. Elrohantam vele a medencéhez, ahol hősként tekintettek rám, miután teljesen lemondtak a tortáról. A fiúk sorban álltak, hogy kezet rázzanak velem. Beszarás. Mellesleg az imént kiderült, hogy Andrea tortái nem igazi torták, csak torta alapok. A hiba ott volt, hogy mi kész torta után kutattunk, vagyis azt a tortát csináltuk meg, amit meg kellett csinálni. Csak több rohanással körítve. Szóval ez a mai nap nagyon feldobott, annak ellenére hogy milyen nehezen keltem. Fel kellett tennem azt a hatalmas 3D-s szemüveget amit Green Lantern filmről szerváltam, hogy kevéssé legyen feltűnő félrecsúszott arcozatom.

Itt most éjfél van, otthon reggel hat. Itt ülök az iroda előtti teraszon, hallgatom az angol nyelv minden lehetséges akcentusát, otthon nem tudom mi történik. Őszintén szólva nem is nagyon érdekel. Kellett már ez a környezetváltozás és ez itt most a jó hely a jó időben. Mindössze hiányzik egy-két emberke. Wish you were here.

Most jött el az idő, amikor azt kívánom, bár itt lennének bizonyos emberek. Élvezem itt az életet, de nagyon fáradt vagyok és bármit megtennék, hogy leüljünk a srácokkal sörözni vagy otthon együtt végignézzünk egy új filmet. Fáradt vagyok, mint a szar. Szerda óta, mióta itt vannak a gyerekek, egyfolytában a mosogató részlegen voltam. Amikor megindul a mocskos edények hulláma a konyha ablaka felé, az valami félelmetes. Már kezdem sejteni, mit éreztem az emberek, amikor észrevették a feléjük tartó cunamit. 14 óra meló, összesen 3 óra szünettel, fél óra délelőtt, két és fél délután. Ma végre az ételekhez kerültem volna, de valamiért megint az edényekhez osztottak be. Rohadt ideges voltam, alig bírtam tűrtőztetni magam. Jövő hétre három napra önkényesen beosztottam magam az étkezőbe, ha valaki megváltoztatja, vér fog folyni. Szóval szerda óta ugyanaz megy folyamatosan. A délutáni szünetet sörrel és zenével töltöm. Nagyon hamar be tudok csiccsenteni a fáradtságtól és a melegtől, így a vacsorai mosogatás jobb hangulatban telik, amíg ki nem józanodok. Általában elszökök a mosogatóból és segítek felszolgálni, így van lehetőségem kommunikálni a többiekkel, tréfálkozni a kicsikkel és marháskodni.

Tegnap előtt este Dave (először azthittem drogdíler Miamiból), az egyik séf (Juan a másik, a pókerarcú mexikói maffiafőnök) hozott egy doboz kacatot, főleg kitűzőket. Mindenkinek kiosztottam a Don't panic meg So what felirítúakat, ezeket másnap viseltük felszolgálásnál. A többi kitűzőt odaadtam Rachel csapatának, akik nem tudom mit kerestek az étkezőben éjjel, de ottvoltak és szereztem nekik egy jó estét (Thank you Freeeeed). Még ezen a napon Marilyn megkért, juttassak el pár dobozt egy helyre a tábor egy másik részBepattantam egy furgonba, először azt sem tudtam mi hol merre. Ez ugye automata, szóval van parkoló állás, tolató meg előre, szóval kis pöcsölés után sikerült eljutnom a dining hall-ig. Bepakoltam, minden fasza, de kifogyott a benzin. Szereztem másik furgont, végrehajtottam a feladatot, a másik furgont meg másnap vittem a helyére, miután csórtam pár benzines kannát a maintenance raktárból. It was fun.

Tegnap este meló után felbukkant Charlie, a tábor music specialist-je és szólt, hogy páran mennek a városba. Lezuhanyoztam, felöltöztem és már bent is voltunk. Út közben megtanultam pár szleng kifejezést Robtól, az egyik ausztrál arctól. Iszogattunk, dumálgattunk, egyre visszamentünk a táborba, hogy álomra hajtsuk fejünket és szembenézzünk egy új nappal, ami ugyanolyan, mint a többi. Most mindenki shabbatol, a reggelit a kabinjukban fogyasztották, de mi nem pihentünk, a ma reggelt takarítással töltöttük. Csak hogy nehogy kipihenhessük magunkat. Most mehetek megint vissza a dishes-hez. Szerencsére még van söröm.

Szóval, túlvagyok az első szabadnapomon is. Reggel szerváltam egy Jeepet a tábor főnökétől, ugyhogy reggeli után bevágódtunk a kocsiba és nekivágtunk Rochesternek. Első állomásunk a Wonderland képregénybolt volt, ami viszonylag kicsi volt, de mégis könnyes szemmel böngésztem a képregények között. Második állomásunk egy nagy pláza volt, ahol bemutató iPad-ről neteztem, Mortal Kombat pólót és (végre!) Megtorlós övet vettem, csupa fontos dolgot. Kábé 10 rugót vertem el hóbortomra, de annyi mindent láttam, 100 ezer sem lett volna elég. Eztán betértünk egy Walmartba, ahol sikeresen végrehajtottuk a '100 sör' fedőnevű akciót. Mire visszaértünk a táborba rengeteg ember mászkált a kalyibáink körül. Elmondták, hatalmas vihar dúlt, károkat is szenvedtünk, ezért most itt fontoskodnak. Aha, fasza. Kábé 5 percig tolatgattunk a kocsival, hogy úgy álljunk be, senki ne lássa, ahogy kipakoljuk a söröket a bokorba.

Visszatérve az étterembe láttam, letörölték az aznapi menüt. Ez azért ütött szíven, mert pár napja szokásommá vált átirogatni a menüt úgy, hogy minden fogásban szerepeljen az itteni becenevem (Fred). Mindig mindenki megdícsért, úgy látszik valakinek elege lett az egómból.

A vihar miatt tegnap este és ma reggel nem volt áram, érdekes volt sötétben dolgozni. Mozart barátunk vaksötétben is tökéletesen játszik, csak ültem ott és hallgattam. Aztán elhangzott a Let's drink! mondat és nekiálltunk a mutatványnak a mexikóiak kabinjában. Ma délben visszajött az áram, helyette a víz ment el. A legnagyobb szívás ebben az, hogy én voltam a mosogatónal és mivel nem volt víz, kézileg kellett mindent elmosni. Rekord mennyiségben hangzott el a hate, job, shit és a fuck minden formája. De még így is rengeteget nevetek, és ha Rachel is felbukkan azzal a ragyogó mosolyával, egyszerűen nem vagyok képes szar kedvű lenni. És még a humoromat is bírják, végre nevet valaki a vicceimen.

Ma megérkeztek a kis lurkók, Rachel be is mutatott a kis csapatának, mire az egyik kiscsajtól jött a válasz, már hallottunk rólad. Igen, a hírnevem. Süt a nap, mindenki boldog, van söröm, I'm happy.

Nos, minigolfozni nem mentünk el, mert elég szar idő volt, ugyhogy sikerült rávennem a csapatot menjünk el moziba és nézzük meg a Green Lanternt. Johnny kivételével mindenki becuppant a van-be és elhúztunk Geneva városába. Őszintén szólva jobbra számítottam, de így 3D-ben nagyon klassz volt a látvány. Ezt követően beültünk egy igazi amerikai Pizza Hutba, ahol aztán pukkadásig ettünk magunkat junk fooddal (mintha nem lenne bennünk így is elég műanyag). Sokat nevettünk, a 'try to escape' vicc folyamatosan visszatér. Este mikor visszaértünk a táborba zajokat hallottam, követni kezdtem őket és kilyukadtam a medencénél, ahol a bunch of people were having fun. Some of them were naked. Szóval lekaptam a rucimat és alsógatyóban bevetettem magam a medencébe a többiek közé. Később Rachel drága is csatlakozott, ugyhogy kihasználtam az alkalmat és gyakoroltam magyar humorérzékemet. Klassz kis nap volt.

Ma már korábban keltünk, hogy hozzászokjunk a korai keléshez, ugyhogy 7kor már a konyhában voltunk. Szerencsére ma is dining hallba voltam beosztva, ugyhogy feltettem egy kis Puddle of muddot és beindítottam a napot. Egyszerűen imádok felszolgáló lenni, mosolyt csalni az emberek arcára. Ebéd után lementünk a tópartra és elsőként próbáltuk ki a banán csónakot meg a vizisít. Ezúttal vízi úton lett volna esélyünk megszökni a táborból. Elbeszélgettem Keitha-val (vagy hogy írják), az újzélandi lánykával a hamarosan megérkező 2012-ről. Azt vettem észre, hogy folyton baromi bonyolultan akarom kifejezni magam, néha még magyarul se tudnám elmondani mit akarok mondani, nemhogy angolul. Viszont jó hír, már magamban is angolul beszélek. Imádok angolul beszélni. Viszont nevetséges a kiejtésem, mikor legutóbb a Walmartban voltunk, eligazítást kértem pár fura kinézetű amerikai lánytól, mire a válaszuk: my god, you have an accent. De azért tudok kommunikálni.

Holnap végre szabadnapom lesz, vagyis igazából már elkezdődött azzal hogy befejeztem a mai melót. Holnap végre betárazunk sörből, kis szerencsével felkutatok egy képregény boltot is. De most megyek, a többiek már a medencében partiznak.

Amilyen szarul indult a napom olyan jól ért véget. Tegnap este elvitték a staff nagyrészét bowlingozni, ami jó is volt, de utána aki 21 feletti volt az bement a melegbárba bulizni (mert csak ott volt zene) a többi kiskorú (mint én [megint trükközni kell, hogy ihassak]) meg császkált a városban. Újabb arcokkal ismerkedtem meg, kedvencem Neil, a félig holland félig magyar amerikai. Elmentem velük az ő tábori kerületükbe, így lekéstem Mozart becenevű (állatul nyomja a pianót) mexikói barátunk szülinapi zsúrját (értsd: csűrjél minél több tortát a másik arcába), szóval mire visszaértem a konyhások kerületébe mindenki csupa víz meg torta volt. Mivel én így kilógtam a sorból, ahányan voltak, megfogtak és be akartak vágni a zuhany alá. Persze erősebb voltam így megúsztam. Hű kellett maradnom a becenevemhez, ami, mi lenne más, mint Superman, mivel első nap az a póló volt rajtam.

A mai nap könnyű volt, az étkezőben dolgoztam meg a kajáspult mögött, így ma egész sok lehetőségem volt másokkal beszélgetni, még a tünemény Rachel-lel is sikerült többször szóba elegyedni, aki szerint odahaza biztos egy csomó barátnőm van a mézes mázas dumám miatt. Szeretek az étkezőben dolgozni, mindig az a zene szól amit én akarok, így máris so much fun leszedni az asztalokat meg söpörni. Sajnos jövő héten megint sokat szívok a mocskos edényekkel. De legalább kedden szabadnapom lesz, holnap meg Marilyn elvisz minket mini golfozni, este meg étterembe.

A csapat (Luis, a kedvenc mexikóim, alig tud angolul, de mindenen röhög; Jimmy, az intellektuális mexikói, akivel egyik hajnalban részegen a magyar és mexikói adózásról beszélgettünk; Oz, az alig beszélő, de olyan laza hogy beszarsz mexikói; Johnny, a nőcsábasz mexikói; Mozart, a kis zongorista mindig vidám mexikói; Andrea, a két lábon járó mexikói mosoly; Peter Szlovákiából, akivel annyit röhögök, hogy már kockás a hasam; Patrik, a másik szlovák, akinek egyszerűen olyan vicces a kiejtése, hogy azthittük az elején, francia; no meg a cseh lányok, Terez, Petra, Kristina és Maggie, akikről nem sok mindent tudok, csak hogy csapatosan járnak; és Gábor honfitársam) kezd egyre inkább összeállni, a szenvedés összehoz minket. Rengeteg visszatérő poénunk van már a fake plastic american foodról, arról hogy tudnánk megszökni a konyhából és még sorolhatnám. Mindegy milyen szarul kelek fel, ezek az emberek mindig felvidítanak. Ma olyan faszák voltunk a konyhában, hogy vacsora után be kellett mutatkoznunk mindenki előtt. Imádom. És mindenki szeret minket. Általában a konyhások nemigen beszélnek a többi staffal, ezért mindig meglepődtek az elején, mikor megtudták mi a pozícióm. Egyszerűen bírnak minket, mert mindig vidámak vagyunk és kedvesek és nyitottak. Szenvedünk a konyhában rendesen, az alvás nem jellemző (kivéve a mexikóiakat, ezek folyton alszanak napközben ha van rá idő) és a sörért is ölni kell errefelé, de mindezek ellenére is nagyon jól érezzük magunkat. Jelenleg azt kívánom bár soha ne érne véget.

Ha jól számolom, már egy hete itt vagyok. Egyre jobban imádom. Megérkezett tegnap a többi 100 staff, ugyhogy már 150en vagyunk a táborban. A mosogatás egyre nehezebb, egyre undorítóbb, ugyhogy megkértem ma Andreát, a mi kis mexikói pékünket, hogy, mivel ő csinálja a jövő heti beosztást, tegyen be többször a kajás pulthoz. Egyrészt kevésbé koszos, másrészt többet láthatom szívem hölgyét, Rachelt, a 27 éves unit head staff valami beosztásban dolgozó csodát. Egyre több emberrel ismerkedek meg, erre legjobb hely a medence, ahol sok csinos lányka található. Nagyon könnyű megnevettetni az amerikai embereket, mivel a humoruk gyenge mint a harmat. Mikor a vizimentő kurzuson megkérdeztem, hogy mi az a skill, amikor kihúzzuk az embert a vízből kötéllel, az horgászat-e, kb 5 percig mindenki röhögött és még este is visszahallottam. Már én éreztem magam rosszul. Egyébként igen, sikerült elvégeznem, most már lifeguard vagyok.

Tegnap voltunk megint boltban, jól betáraztunk sörből, nem tudom hogy sikerült, de majdnem 100 doboz sör húzódik meg az ágyak alatt. Ha már a bulinál tartunk, Ithaca nagyon adta. Egy tóparti ház stégjén gengeltünk ittunk és ismerkedtünk. It was awesome.

Mióta megérkeztek a többiek a hangulat megemelkedett, egyre több a munka és egyre többször hangzik el a 'shit' és a 'fuck' szó. Olyan fáradt vagyok, úgy értzem magam, mintha be lennék rúgva, de nagyon sokat nevetek és nagyon sokat tanulok más emberek kultúráiról és szokásairól. Egyszerűen imádom. Ma este lesz a welcome buli, szóval... it's just getting better and better...

Eltelt 4 vagy 5 nap, de mintha mindig itt lettem volna. Total exhausted. Tegnap elkezdtem a vizimentő kurzust, nagyon pihentető reggel 7kor felkelni, reggelit csinálni, életet menteni, ebédet csinálni, életet menteni, vacsorát csinálni, hajnalban lefeküdni.

Második este megtanítottam a konyhásokat gyilkosost játszani, ezek a mexikóiak rohadt vicces egy nép. Funny Mexicans. A konyhában folyamatosan tanulok tőlük spanyolul, mire hazaérek jobban fog menni mint az angol. Összehaverkodtam Alon-nal Izraelből, Hugh-val Ausztráliából meg egy csomó lánykával és egyéb férfiúval.

Harmadik nap elmentünk a Walmartba, sikerült szerezni némi szeszt ugyhogy harmadik este már a házikóban módosítottuk tudatunkat. Nagyon klassz ki banda ez, ezek a mexikóiak mindig megnevettetnek.

Ma este megyünk Ithacába egy házibuliba. Meglátják hogy mulat a magyar ember. Egyébként az egész olyan mint a filmekben, minden nagy és amerikai. Tök király. Csak a net sucks. Anyway. I gotta go back to work.

Na. A mosott szar is szilárdabb nálam az első nap végére.

Kezdjük ott, hogy mindhárom gépem késve indult az elején, de végül csak találkoztunk Max-el, aki aztán eldobott minket a táborba. Imádom ezt az országot. Már belépéskor egy olyan igazi laza vagyok megb*szlak feka zsaruhoz kerültem egy laza "Seeya amúgy olyan laza vagyok megb*szlak" elköszönéssel. A tábor arcok is királyak, bár egy csajnál rögtön kihúztam a gyufát. Imádni fog engem. Rögtön elneveztek Troublemaker-nek. Van két ausztrál arc, na őket nagyon bírom. Érkezésünk után 20 perccel már együtt söröztünk. Elmondták, hogy bizony házibuli lesz Ithacában, viszont ott nincs university, csak college. Vagyis a Cooltúra készítői csak kitalálták. Vagyis I was living a lie. Erre innom kellett.

A konyhában mellettem Gábor van Tatabányáról, két szlovák gyerek, négy cseh csaj (az egyikbe máris... mindegy) meg 5 db mexikói menekült (de ők ezt másképp magyarázzák). Marylin a konyhafőnök is nagy arc, elvitt minket fagyizni délután, aztán fociztunk, próbáltam úszni a tóban is de, hát... a hideg szó a közelébe se ér amit éreztem. Jelenleg ülünk az iroda előtt és a két magyar, egy szlovák (legyen Patrik) meg egy mexikói (legyen Johnny Cage) egyszerre próbálnak netezni miközben három nyelven szidjuk a wifi anyját.

Mára ennyi. Talán még írok.